A 2023-ban 131 éves Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) az egyik legrégebbi hazai szakmai-tudományos egyesület. Megalakulása és története, már csak tagjainak végzettsége, szakmai érdeklődése és munkája révén is, szorosan összefügg a korabeli bányászati és kohászati felsőfokú oktatás fellegvárának tekinthető selmecbányai Bányászati Akadémia és utódintézményei történetével és tevékenységével.

Az egyesület megalakulása nem volt előzmények nélküli. Elődjének tekintjük, ahogy azt az alapszabályunk is tartalmazza, a világ első tudományos társaságát, amelyet 1786-ban Born Ignác neves természettudós, a bányászat és pénzverészet udvari tanácsosa alapított Rupprecht Antal és Nikolaus Poda akadémiai professzorokkal együtt „Sozietät der Bergbaukunde” néven Szklenóbányán.

Az egyesület megalakítására irányuló törekvéseket segítette, hogy Péch Antal, akit a „legnagyobb magyar bányász”-nak tekintünk, 1868-ban saját költségén elindította a Bányászati és Kohászati Lapokat (BKL), amely az elsők között volt a hazai tudományos folyóiratok sorában.

Legalább ilyen jelentőséget tulajdoníthatunk annak, hogy az 1832-ben alakult Selmeci Magyar Olvasó Társulat eszméjét továbbvitte az 1887. július 6-án létrehozott Bányászati és Kohászati Irodalompártoló Egyesület, melynek alakuló közgyűlésén Farbaky István kijelentette: „Régóta táplált legforróbb kívánságaink közé tartozott egy országos bányászati és kohászati egyesületnek létrejövetele, 1884-ben történt ez ügyben az első lépés, de különféle, közbejött akadályok mindeddig lehetetlenné tették annak megtestesülését.”

Az erőfeszítéseket végül siker koronázta. 1892. június 27-én a selmecbányai M. kir. Bányászati és Erdészeti Akadémia éppen felavatott új épülete, az Erdészeti Palota emeleti nagytermében az irodalompártoló egyesület közgyűlésén Sóltz Vilmos elnök feltette a kérdést: „…kívánják-e, hogy az egyesület … az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület neve alatt kezdjen azon nehéz munkába, melynek célja a magyar bányászat felvirágoztatása, a magyar szakirodalom fejlesztése, és e tényezők által a magyar állam konszolidációjának előmozdítása?”

A jelenlévők lelkes közfelkiáltással fejezték ki jóváhagyásukat. Az egyesület első elnöke gr. Teleki Géza országgyűlési képviselő, ügyvezető alelnöke Sóltz Vilmos selmeci bányatanácsos, az akadémia ideiglenes igazgatója, második alelnöke Lukáts László min. tanácsos, harmadik alelnöke Borbély Lajos salgótarjáni vezérigazgató, titkára Cséti Ottó, az akadémia rendes tanára lett.

A közgyűlésen elfogadták az alapszabályt, döntöttek a pecsétfeliratról, jóváhagyták az alapításkori pénzösszeget, a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztése és kiadása az egyesület hivatalos lapjaként a Pénzügyminisztériumtól az egyesület tulajdonába került, megválasztották a választmány 36 tagját, majd tiszteletbeli, mai értelemben tiszteleti tagnak elsőként Farbaky Istvánt, utána Péch Antalt. Teleki Géza javaslatára az egyesület védnöke Wekerle Sándor pénzügyminiszter lett. Székhelyként Selmecbányát, a Fritz-házban székelő akadémiai igazgatóságot választották. Itt maradtak 1903-ig, az egyesület és a lapszerkesztőség Budapestre költözéséig. Itt 1909-ig az V. ker. Zöldfa (ma Veres Pálné) u. 3., majd 1910 végéig az V. ker. Kecskeméti u. 14. alatt béreltek irodát székhelynek. 1904-ben létrejött az egyesület könyvtára, melynek alapját Kerpely Antal adománya vetette meg.

Az egyesületnek alapításkor 582 tagja volt, természetes személyek és jogi személyként cégek, hivatalok. A tagok közé kell számítani az egyesület védnökét, a két tiszteletbeli tagot, a 65 alapító tagot és az 514 rendes tagot. Az egyesület tagjai a tagsági díj fejében ingyen kapták a Bányászati és Kohászati Lapokat. 1894-ben, Péch Antal javaslatára, az addig használatos „Glück auf!” helyett bevezették a „Jó szerencsét!” köszöntést.

Az egyesület létszáma csakhamar közelítette az 1000 főt. Egymás után alakultak a vidéki osztályok, amelyek központjai a jelentősebb bányászati és kohászati vállalatoknál voltak. Ezekben dolgozott a tagság zöme.

A vidéki osztályokra támaszkodva országos kongresszust szerveztek, javaslatot dolgoztak ki a szakoktatás átszervezésére, számos, a hazai bányászatra és kohászatra vonatkozó észrevétellel, javaslattal fordultak a kormányhoz, vagy tiltakoztak olyan elgondolásokkal, döntésekkel kapcsolatban, amelyek hátrányosan érintették a bányászatot és kohászatot. Alapítványt hoztak létre a színvonalas pályamunkák és szakcikkek jutalmazására, és bányászati múzeum, valamint bányászati tárgyú könyveket megjelentető könyvkiadó létrehozását szorgalmazták. Figyelemre méltó, hogy a hagyományok ápolására és az alma materrel való kitüntetett kapcsolatra mindig nagy gondot fordítottak.

Az egyesület és a BKL szerkesztőségének Budapestre költözése újabb lökést adott az egyesületi tevékenység kibontakozásának, elsősorban az oktatással kapcsolatos kérdésekben történt előrelépés. Az I. világháború alatt a rendezvényeket nagyon kevesen látogatták. Érdemi munkát gyakorlatilag a választmány tagjaiból választott igazgató tanács végzett.

1919-ben az alma mater kényszerűségből – mivel a trianoni döntés alapján Selmecbánya az akkor alakuló Csehszlovákiához került –, Sopronba költözött, ahol nagyon sanyarú körülmények között kellett megindítani az oktatást. Felismerve az áldatlan állapotokat, az egyesület széleskörű társadalmi összefogást kezdeményezett, amely megteremtette a főiskola megtelepedésének anyagi alapjait. A nemzetközi hírű oktatói kar szakirodalmi és tudományos kutatói munkája eredményeként 1931 végére a főiskola már habilitációs joggal rendelkezett, és elérte a hasonló intézmények nemzetközi színvonalát.

A trianoni békeszerződés után megmaradt területen alig maradt bányászati és kohászati vállalkozás, ezek termelése is visszaesett, érdemben nem tudták támogatni az egyesületi munkát. A taglétszám megcsappant, a szakágazatok fejlesztésére vonatkozó egyesületi kezdeményezések szinte lehetetlenek voltak az ügyek társadalmasításának hiánya miatt. Ebben a helyzetben az egyesület vezetői, neves szakemberei és tagjai igyekeztek minden olyan fórumon megjelenni, minden olyan szakmai, gazdasági, tudományos és politikai szervezet, egyesület, intézmény és bizottság munkájában szerepet vállalni, amely a hazai bánya- és kohóipart, valamint a mérnöki-műszaki tevékenységet érinthette.

Mindez azzal járt, hogy a szervezeti élet elsorvadt, a vidéki osztályok száma megfogyatkozott. A közgyűlések közül is csak kettő, az 1927. évi soproni, és az 1942. évi budapesti méltó az emlékezetre a főiskola megtelepedésének köszöntése és az alapítás jubileuma okán.

A II. világháború alatt kevés érdemleges egyesületi esemény történt. A front közeledtével az egyesületi élet megbénult, a főváros ostroma alatt az egyesületi helyiségek berendezésének nagy része megsérült, az irattárat eltüzelték. Az épület a belövések miatt súlyosan megrongálódott, a könyvtárat is jelentős károsodás érte.

A harcok elültével kilenc tagtársunk már 1945. február 24-én találkozott, hogy az egyesületi élet beindításáról tárgyaljon. Megkezdték a Lónyay utcai székház romos helyiségeinek rendbehozatalát, és újsághirdetésekben szólították fel a tagságot a jelentkezésre. A Bányászati és Kohászati Lapok megjelenésének hiányában szórólapként megjelenő tájékoztatókban biztosították az egyesület vezetése és a tagság közötti kapcsolatot, aminek eredményeként 1945. május 6-án 64 fővel szabályszerűen összehívott rendkívüli közgyűlést tartottak, és megválasztották az egyesület új vezetőségét. Ettől kezdve szorosan együttműködtek a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezetével (MMTSZSZ).

Nehezítette a helyzetet, hogy a tagok száma nem érte el a 600-at, a vidéki osztályok gyakorlatilag nem működtek, a soproni alma materrel megszakadt a kapcsolat. Az 1947. október 25-i közgyűlésre készült beszámolóból tudható, hogy főként a bányatörvény módosításában és a szakoktatás újjászervezésében számítottak az egyesületi szakemberek közreműködésére. A helyzet azt követően változott, hogy a nagyobb bánya- és kohóvállalatok államosítása után az egyesület fokozatosan bekapcsolódhatott a jelentősebb termelési, szervezési és műszaki-fejlesztési problémák megoldásába.

1948-ban döntő változás következett be, a június 13-i rendkívüli közgyűlés az akkori politikai szükségszerűség miatt határozatban mondta ki a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségéhez (MTESZ) való csatlakozást. Az MTESZ irányítása alatt fokozatosan kiépültek az egyesületi élet új színterei, új szervezeti megoldásai, amelyben a több mint fél évszázados hagyományok háttérbe szorultak. Újjáalakultak a volt vidéki szervezetek, sok helyen újak alakultak, szorgalmazták a mérnökök mellett a technikusok belépését. Ennek köszönhetően meredeken nőtt a taglétszám.

Az egyesületi munkát a látványos eredményekre való törekvés jellemezte, az előadások, rendezvények számának növelése volt a fő szempont. A munka döntően különböző munkabizottságokban folyt, amelyek egy-egy probléma megoldására, egy-egy szakmai területtel kapcsolatos rendszeres eszmecserére alakultak. Jellemző, hogy 1949 végére már 37 munkabizottsága volt az egyesületnek.

Az újjáépítés, majd a fejlődő iparosítás miatt megváltozott a szervezeti felépítés. Az egységes egyesület először két szakosztályra, bányászatira és kohászatira, majd négyre, később ötre vált szét. A bányászatiból kivált az olajbányászati, a kohászati kettévált vaskohászatira és fémkohászatira, később létrejött az önálló öntödei szakosztály is. A szakosztályokkal egyenrangú egyetemi osztály, ma újra szakosztály, megalakulására 1972-ben került sor.

A szakosodásnak megfelelően 1951-ben a Bányászati és Kohászati Lapok is kettévált, a BKL „előnevet” elhagyva önálló lap lett a Bányászat, a Kohászat, az 1950-ben alapított Öntöde, és 1953-as megszűnéséig a korábban rovatként megjelenő Alumínium. 1954-től a Bányászat önálló rovataként jelent meg a Kőolaj, 1967-ben a Kohászaton belül Fémkohászat rovat alakult. 1968-ban a Bányászati és Kohászati Lapok 100 éves jubileuma alkalmából összevont lapszám jelent meg, azt követően a lapok visszavették a BKL nevet, és önálló lap lett a BKL Kőolaj és Földgáz. Az Öntöde 1991-ben önálló lapként megszűnt, a BKL Kohászat rovata lett.

Az 50-es években gyakran változott az egyesület székhelye. A IX. ker. Lónyay utca 41-ből, ahol 40 évig hét saját tulajdonú szobában volt a székhely, 1951-ben az V. ker. Szalay utca 4. sz. alatti MMTSZSZ épületbe, majd 1953-ban annak VI. ker. Rudas László (ma Podmaniczky) utca 45. sz. alatti székházába költözött. A következő székhely, a többi MTESZ szervezettel együtt, az V. ker. Szabadság tér 17. sz. alatti Tőzsdepalotában kialakított Technika Háza lett 1958-ban.

A szokásos éves közgyűlések helyett háromévenként kezdtek közgyűlést tartani, ami egyben tisztújító közgyűlés is volt. A közbenső évek év végi kibővített választmányi ülései szolgáltak az éves beszámoló megtartására, míg az év közbeni választmányi ülések szerepét átvették a szűkebb létszámú elnökségi ülések. 1958-ban a megnövekedett taglétszámra tekintettel ún. „küldöttközgyűlést” tartottak, amit aztán az 1960-as alapszabály módosítással intézményesítettek.

Az 50-es évek végén, 60-as években megélénkültek a nemzetközi kapcsolatok is, elsősorban az akkori szocialista országok hasonló felépítésű szakmai szervezeteivel. Kezdetben csak néhány szakembernek volt lehetősége egyesületi küldöttként részt venni külföldi kongresszusokon, majd egyre gyakoribbá váltak a nagyobb létszámú szakmai tanulmányutak, kiállítás- és vásárlátogatások. Az egyesület, szakosztályain keresztül, tagja lett több nemzetközi szakmai szövetségnek, többek között az Acélipari Egyesületek Európai Szervezetének (ESIC), az Európai Bányászok és Kohászok Szövetségének (FEMS), a Nemzetközi Gázuniónak (IGU), az Olajmérnökök Egyesületének (SPE), a Nemzetközi Öntészeti Szövetségnek (CIATF majd WFO).

1972 elején az egyesület több mint 6000 tagja öt szakosztályban, 21 szakcsoportban és 48 helyi csoportban tevékenykedett. A kiemelkedő munkát végzők elismerésére 1967-ben és 1972-ben a küldöttközgyűlés a meglévőkön kívül hat emlékérmet alapított. Ezekben az évtizedekben az egyesület működtetésének anyagi alapjait főként a nagyvállalati támogatások jelentették. A rendezvények bevételei a felmerült költségeket többé-kevésbé fedezték, az alacsony tagdíj igazából nem játszott szerepet az egyesület költségvetésében.

Az 1970-es évektől megszaporodtak az olykor több száz fős nemzetközi rendezvények, amelyek nem csak bevételt jelentettek, de segítettek az intézményes nemzetközi kapcsolatok kiépítésében, erősítésében és a személyes szakmai kapcsolatok kialakításában. Néhány ezek közül: Szilikózisveszély a bányászatban, Nemzetközi robbantástechnikai konferencia, Öntészeti világkongresszus két alkalommal is, Nemzetközi nagytisztaságú acél konferencia, ill. Clean Steel konferencia több alkalommal, Nemzetközi gázkonferencia és kiállítás és Nemzetközi olajipari konferencia és kiállítás 2–3 évi rendszerességgel.

1973-ban az egyesület adminisztrációja új helyre, a VI. ker. Anker köz 1–3. szám alá költözött, sajnos a hely szűkössége miatt a lapok szerkesztőségeinek és a könyvtárnak máshol kellett helyet találni. 1975-től ismét évenként voltak küldöttgyűlések, 3–4 évente tisztújítással.

Ez az évtized az egyesület talán legtermékenyebb időszaka volt. Az egyesületi munkát a negyedéves rendszerességgel ülésező elnökség irányította, amely figyelemmel kísérte többek között a szakosztályok és az egyesületi munkabizottságok tevékenységét, kiemelten kezelte az ún. egyesületi nagyrendezvények szervezését, rendszeresen foglalkozott az egyesület pénzügyi helyzetével, a szakmai felsőoktatással és a fiatalok bevonásával az egyesületi munkába.

Nem véletlen, hogy a létszám a nyolcvanas évek elejére elérte a 9000 főt. A szakosztályok és a helyi csoportok bíztatást kaptak minél több és minél színesebb, a tagságot érdeklő program kidolgozására és megvalósítására, a pénzügyi támogatást is jelentő pártoló tagsági kör bővítésére.

Új színfoltot jelentett az egyesület életében a pártoló tag vállalatok támogatásával 1984-ben berendezett klubhelyiség birtokba vétele, amely a könyvtár elhelyezése mellett számos szakmai és kulturális program megtartását tette lehetővé. A klub megszűnésének kártalanítása okán kapott pénzből az V. ker. Múzeum körút 3-ban vett lakás egyesületi központ kialakítására alkalmatlannak bizonyult, ezért 1990-ben a II. ker. Fő u. 68-ban, az MTESZ Budai Konferencia Központjában kapott helyet az egyesület más tagegyesületekhez hasonlóan.

A nyolcvanas évek második felében a nehézipar leépítése veszedelmes méreteket öltött, a bányászati és kohászati vállalatok helyzete megrendült. A szakmáinkat különösen mélyen érintő gazdasági válsággal együtt megkezdődött egy nagy formátumú társadalmi átalakulás is. Az egyesületi élet lendülete egy ideig még tartott, de érezni lehetett, hogy az egyesület tagjai visszafogottabbak, elsősorban a saját sorsuk alakulása érdekli őket. A taglétszám rövid időn belül több mint felére fogyott, megcsappant az érdeklődés a rendezvények iránt, csökkentek a pártoló tagi hozzájárulások.

Az egyesület 1990-től jogilag és gazdaságilag is függetlenné vált az MTESZ-től. A társadalompolitikai változások egyben azt is jelentették, hogy időlegesen megszakadt az iparirányítással minden addig kiépített kapcsolat.

Az elnökség ebben a helyzetben is fontosnak tartotta, hogy az egyesület centenáriumát az 1992. évi küldöttgyűlésen méltó keretek között ünnepelje meg a Miskolci Egyetemmel összefogva. A színvonalas szakmai-tudományos előadások, érdekes kiállítások és társasági összejövetelek mellett a megemlékezés központi rendezvénye az egyetem aulájában tartott ünnepi ülés volt, amelyen Göncz Árpád köztársasági elnöknek és számos hazai és külföldi egyesület és szervezet vezetőjének köszöntője hangzott el, kifejezésre juttatva, hogy töretlen bizalommal tekintenek az OMBKE tevékenységének folytatása és további működése elé.

Ezt követően Selmecbányán volt megemlékezés abban a teremben, ahol 100 évvel előtte megalakult az egyesület. Az épület falára emléktábla került, a résztvevők az egyesületalapító hajdani professzorok síremlékei előtt méltatással és koszorúzással tisztelegtek.

Az egyesület szakmai hátterét adó iparágakban az 1990-es évek elején a politikai és gazdasági rendszerváltás a gazdálkodás kereteit teljesen átalakította. Az egyesület működtetésének anyagi és szellemi bázisát adó vállalatok romló gazdasági helyzete szükségszerűen rányomta bélyegét az egyesületi tevékenységre. Az egyesület feladatait ebben a helyzetben egyre inkább a szakmáink túlélési feltételeinek az elemzése, a szakmai érdekvédelem előtérbe helyezése jelentette. Az egyesületi munka főként a helyi szervezetekben folyt, a vezetés energiájának javát lekötötte a működtetéshez szükséges anyagiak előteremtése, és a rövidebb-hosszabb múltra visszatekintő, rendszeres és hagyományos egyesületi szakmai-tudományos nagyrendezvények szervezése.

Erre az időszakra esik több olyan szakmai-társadalmi összejövetel, ünnepség rendezésének kezdeményezése is, amelyek mára már hagyományosnak számítanak. Ezek közé tartozik a selmeci szalamander ünnepség, a bányász-kohász-erdész találkozók és a Szent Borbála kultusz újraélesztése.

A szalamander felvonulás eredetileg a selmeci akadémisták komoly és méltóságteljes felvonulása volt a diákélet jelesebb alkalmaikor. Az akadémia kényszerű távozása utáni években, évtizedekben csak alkalmakkor szerveztek ilyet a környék bányászainak részvételével. Az ünnepség évenkénti megrendezése 1991-től vált rendszeressé, ezeken a vidám felvonulásokon egyesületünk olykor több száz fős küldöttsége is rendszeres résztvevő. Ez alkalommal megkoszorúzzuk ismertebb professzoraink sírjait és az Óvár udvarában álló, a választmányi tagok adakozásából felújított Honvéd-szobrot.

A bányász-kohász-erdész kapcsolatok annak emlékére erősödtek a 80-as, 90-es években, hogy az alapítása után bányászati és kohászati ismereteket oktató akadémia 1808-ban erdészeti tanszékkel bővült, 1846-tól a neve Bányászati és Erdészeti Akadémia lett. A régi idők egymásrautaltságából származó szoros kötelék tovább él a soproni és a miskolci egyetem kapcsolatában, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület és az Országos Erdészeti Egyesület együttműködésében. Ennek egyik szép példája a bányász-kohász-erdész találkozók szervezése, amelyek 1996-tól változó rendszerességgel megtartott vidám, kulturális seregszemlék.

A középkorra vagy még régebbre nyúlik vissza Szent Borbála tisztelete, aki a hirtelen halállal járó, veszélyes szakmát űzők, köztük a bányászok védőszentje. 1989-től szerveződtek újjá a többnyire egyházi szertartásokkal egybekötött ünnepi megemlékezések mind a helyi szervezeteknél, mind Budapesten. A Magyar Köztársaság ipari minisztere 1993-tól az akkor alapított Szent Borbála-érem miniszteri kitüntetés adományozásával ismeri el a bányászatban és kohászatban kiemelkedően és lelkiismeretesen dolgozók munkáját.

Az 1999-ben összehívott rendkívüli küldöttgyűlés az egyesületet közhasznú szervezetté nyilvánította, ezzel együtt ennek megfelelően változott az alapszabály, és egységes formát kaptak a működési szabályzatok. Fontos változást jelentett az informatika megjelenése, 2002-től az egyesület saját internetes honlappal rendelkezik.

2011-ben el kellett hagyni az MTESZ Fő utcai épületét, helyette a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés (MVAE) V. ker. Október 6. utcai székházában jutottunk olyan bérleményhez, ami tíz évig szolgált az egyesület székhelyeként.

A megváltozott gazdasági és társadalmi körülmények nem igazán kedveztek az egyesületi tevékenységnek. Sorra alakultak a szakmai érdekképviseletek, amelyek átvették a szakmai érdekképviselet jelentős részét, csökkentve ezzel az egyesület esélyeit.

A múlt kötelez bennünket, mai és jövendő tagokat. Kötelez arra, hogy elődeink nyomdokain haladva, a körülményekhez alkalmazkodva szolgáljuk az egyesületet, éljünk az általa biztosított lehetőségekkel. Ennek érdekében csatlakoztak hozzánk a kő-, kavics- és homokbányászattal új szakmai területek, ennek érdekében lett sok-sok évtized után 2021-ben új, saját tulajdonú székházunk a X. ker. Hizlaló tér 1. szám alatt, amelyben korszerű, videokonferencia tartására alkalmas informatikai rendszerrel rendelkezünk. Új alapszabályt és szervezeti és működési szabályzatot alkottunk, a választmány helyett újra elnökség irányítja az egyesületi munkát, a naprakész tájékoztatást hetente megjelenő Hírlevéllel igyekezünk biztosítani, ezt szolgálja megújult honlapunk és erre figyelmeztet szép jelmondatunk: Szakmaszeretet, hazaszeretet, barátság!

Ugyanakkor veszteségeink is vannak, fájdalmasan sokan hagytak el bennünket örökre, sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy fiatalokkal pótolni tudnánk. 2022 végén az egyesület taglétszáma alig haladta meg a 2000 főt. S ma még nem tudjuk megítélni, mit jelent, hogy 2023-tól nem jelennek meg papíralapon a Bányászati és Kohászati Lapok példányai.

Budapest, 2023. január

Összeállította: dr. Lengyel Károly

(Forrás: Óvári Antal szerk.: Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület jubileumi évkönyve 1892–1972; dr. Zsámboki László szerk.: Emlékkönyv, Miskolc 1992; a Bányászati és Kohászati Lapok összevont, jubileumi számai; Csath Béla: Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) székhelyeinek története és kísérő eseményei; Dallos Ferencné kézirata, dr. Fricz-Molnár Péter és még sokan mások írásai)